Új kamarakiállításunk szeptember 8-án nyílt meg. A kiállítást megnyitotta Mánfai György fotóművész, közreműködtek a Pécsi Művészeti Gimnázium tanára Straub Tamás és növendékei, Jancsó Szabolcs és Palkovics Márton.

A kiállítás megtekinthető munkanapokon október 10-ig.

Helyszín: Mecseki Fotóklub – Halász Rezső Galéria
Civil Közösségek Háza (Pécs, Szent István tér 17.)

Olasz Ágnes képei elé

Hol volt, hol nem volt, az óperenciás - tengeren túl, sőt, még az üveghegyeken is túl volt, és sokak örömére létezik, él, lélegzik, hisz, remél a zalai dombokon a TEREMTETT VILÁG GYÖNYÖRŰSÉGES KERTJÉBEN egy kis falu: VÁLICKA.

Van itt minden, ami egy érző-értő ember számára fontos: hatalmas erdők sokféle madárénekkel, szelíd patak, mezők, rétek, kaszálók, legelők, vágtató, legelő, nyerítő lovak, még tán róka is. Mindez olyan megejtően Kis Hercegi! Szegény Exupery, talán eltévesztette a koordinátákat? Ide kellett volna pottyantania bűbájos teremtményét és akkor biztosan nem vágyódott volna el a Földről!

Nem véletlen, hogy kedves kiállítónk – Olasz Ágnes – beleszeretett e csodálatos világba.

Mindig visszatér ide. Először csak fizikálisan esőfelhőkön átsuhanó tarka jelenésféleként, végül, jóval később és meglehetősen lassan a napköntös utolsó foszlányaival együtt leváltak róla kicsinosított élménymontázsai. Felhígultak, szétmosódtak a szája szegletét fel-felrántó TITKOK! Sok év alatt több ezer kilométert futott be kíváncsi tekintetével, négy évszaknyi tapasztalat gyülemlett fel bőre alatt, de legfőképpen lelkében. Estére maga köré gyűjtötte a természet adta emlékeket: terméseket, csigaházat, a vadvirágokból csokrot készített, hogy ezzel is díszítse otthonát.

Addig sétált, járkált, alkotott, míg végül kihámozott magának és nagy örömünkre nekünk nézőknek egy kerek, megtörtént igaz mesét. Kicsi felnőtteknek és nagy gyerekeknek. Ha egy kép megcsillogtatja a szemünket, elérte célját. Ha körbenézünk, meggyőződhetünk arról, hogy e kiállítás fotói puha, védő-óvó falsarkokat állítanak a kinti nyüzsgő, heroikus korcs, torz világ ellen. A szépről, nyugalomról, harmóniáról, szeretetről szólnak. Hallani, érezni lehet a CSENDET. Megfogni ugyan nem lehet, csak magát a képet, de éppen maga a kép fog meg, és tart percekig előtte. Mögöttem Mariska néni egy fotón sokáig rabul ejtett. A lényegről szól: "Az imádságban összpontosított csendnek több értelme van minden kiáltozásnál. Akinek van füle, hallja meg!" Biztosan mindenkinek feltűnik, a képeknek nincsenek címei. Nem is kell.
Mindegyik külön-külön megszólal, önmagáról beszél. Coppola mondatát juttatja eszünkbe: "A kép a legcáfolhatatlanabb beszéd!" És nagyon igaza van. Iluska néni tekintete mindent elárul, a mezőről hazafelé jövő asszony feje tetején lévő kosárban látni véljük a kemény munkával megtermelt gyümölcsöt, és ha picit tovább nézzük, azt a gyümölcsöt gondoljuk bele, aminek az ízét a legjobban szeretjük. /Ne legyünk telhetetlenek, ne 10-20 kilót képzeljünk oda…/ Kiállítónk szereti a zenét, kedvenc hangszere a hegedű, csoda-e, hogy ilyen fotókat is látunk? Hallani vélem amit magam is többször átéltem, hogy a falu szélén kedvenc muzsikus barátom, Sipos Misi húzza a nótát, Válickán leány testvérek és egy család a felkelő nap fényében a mezőn játsszák, éneklik: "Meg kell a búzának érni…" éééééés hallom a reggeli és esti harangszót, hangja messze zeng a zalai völgyben. Eszembe jut fiatal korom szenvedélyes időszaka, igaz, másik faluban, de hasonló környezetben, földúton, templom mellett, megrohantak az emlékek, bevallom, néhány percig homályosan is láttam… ahogy az is, mikor-e falu szorgos embere rendet vágott kaszájával, a nap végére elfáradt, de jó kedvű, kiegyensúlyozott volt, és nem a kapott palack bor miatt…
A BEREK fái minden évszakban rabul ejtik a tekintetet, sétára, elmélkedésre hív. Mariska néni a kopott, lepattogott, felpöndörödött festékű ablak mögül kinéz, remélve, hogy látja még a következő tavasz virágba boruló fáját, majd az ágya melletti székre ül a félhomályban. Visszapergeti gyermekkora tükörcserepeit. Mint egy hosszabb versben a sorok végén a refrén, itt a finom pasztellként megjelenő lovak látványa fogja meg tekintetünket. A hála az alázatos szeretet jele, ez érződik drága SZÜLEID fotóin, és nagyon örülök, hogy ezzel IS tisztelegsz előttük.
Köszönöm! Meghat. Felemel. Kötődés. Ahogy Édesapád a mankóihoz, hűséges macskájához.

Fotók, képek, képes mesék, mesés képek! Papíron? Dehogy! A szemeid ezek, érzékeny, mindent látó értő-érző gyűjtőlencsék. Kinyíltak, rögzítettek, a fényképek tényképpé váltak.
Olasz Ágnes fotográfus azon kapta magát, hogy mozdulatokat, elejtett és felkapott szavakat babusgat, nevetésgyöngyöket görget. Aztán hirtelen elönti a hála, valami megfoghatatlan, óriás köszönöm-léghajó akaszkodott a mellére-lelkére és emelte, emelte, amíg egészen rövidek lettek a végtelenbe hajló éjszakák, a félelmek, a bizonytalanságok, a csalódások, a nekifutáskor makacskodó valamennyi izom egészen kicsi lett, összezsugorodott, mint a forró vízbe hajított fagylaltgombóc, és az emlékezés marad. Kiállítónk gyakorta azon vette magát észre, hogy kamerájával szorgalmasan készíti a fotókat, az érzékeny filmen, memóriakártyán igyekezett megörökíteni mindent. Aztán nyugtalanul – pedig jól végezte dolgát! – eltette kameráját, de botladozó ujjai ott felejtették lenyomataikat a fényérzékeny fotópapíron.
Elhozta nekünk a VÁLICKA patak, völgy meséjét. A magam részéről köszönöm a bizalmat és a képeket. Talán azt is mondhatom, mindannyiunk nevében: KÖSZÖNJÜK kedves Ági, és szeretném hinni, hogy akik látják-e képeket, belső késztetést éreznek, hogy személyesen is meggyőződjenek arról, amiről itt vallottál nekünk! Hamvas Béla írja: A FÉNY csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle. Mi most nagyon sok FÉNYT kaptunk, köszönjük!

Végezetül, útravalónak József Attila sorait osztom meg:

"hát dicsértessél s hirdettessél,
minden korokon át szeressél
s nehogy bárkiben alább essél,
mindig, mindenütt megméressél!"

Kedves Ági, a felsőbb osztályba léphetsz, amihez jó utat, derűt és jó FÉNYT kívánok!

Mánfai Gyuri